A hegymagasi faültető

„Kertészmérnök vagyok, egész életemben kertépítéssel foglalkoztam, így mondhatom, hogy fákat ültetni, figyelni a környezetünkre egyfajta belső kényszer – kezd a történetbe Donáth Mátyás. – Ez egyébként nem általános szemlélet, sajnos nálunk idegen vagy inkább rosszul használt, lejáratott fogalom a hazaszeretet. Ezerből egy ember hajlandó valamit tenni a közért. Pedig ez egy normális országban természetes kéne, hogy legyen. Nyolc évig Svájcban dolgoztam, ott magától értetődő a közterületeket is rendben tartani.”

A faültetést Mátyás a hegymagasi patak partján kezdte, ma 13 nagyra nőtt platán ad árnyékot az arra sétálóknak. Akkoriban kezdett a mostani bicikliút mentén is fásításba. Az a terület azonban eléggé mocsaras, ezért is érthetetlen a számára, hogy az út szigligeti oldalára mások korábban miért hársfákat telepítettek. „Mind elpusztult, mert köztudottan nem bírják a sok vizet. Nem tudom kinek jutott eszébe hársat ültetni oda, 40 fa fulladt meg. Nincs olyan kertész, aki a mocsárba ezt a fajtát ülteti, nem értettek hozzá, nem is élték túl a fák – folytatja. – Én a másik oldalon, a Ciframajornál kezdtem az égererdő mellett, így az volt a logikus számomra, hogy égerrel kezdjem az utat. Nagyjából 150 méterig jutottam, utána váltottam platánra. Egyedül vágtam bele azzal, hogy évente 10-15 fát ültetek. Úgy voltam vele, hogy ameddig élek, csinálom, a négy kilométerre végül is van 15-20 évem. Elkezdtem, és azt gondoltam, hátha lesz, aki folytatja.”

Az első évben a környék lakói észre sem vették, hogy történik valami, de ahogy nőni kezdtek a fák és egyre hosszabb lett a fásított szakasz, egyre feltűnőbb lett, hogy valaki ott tevékenykedik. „Megálltak az emberek beszélgetni, sőt, jött egy traktoros, aki segített kimarkolni a gödröket géppel, mert addig mindet kézzel ástam ki. Sajnos az első ültetéseket a helyi gazdák kitörték és otthagyták. Nem vitték el, nem kellett nekik, csak az volt a mondás, hogy az ő földjükre ne menjen be senki. Pedig hát az az út széle.”

Négy év alatt Mátyás ötven fánál tart, nem valamilyen magasztos cél motiválja, inkább praktikus: „a Szigliget felé vezető út tűző napsütésben kínszenvedés gyalog vagy a futóknak, kerékpárosoknak. Számomra logikus, hogy árnyék kell annak, aki akár csak egyszerűen sétálva akarja megtenni ezt a távot, mert különben megsül az agya. Csinálom, mert belső kényszer, és hát ehhez értek. Persze egy kicsit a példamutatás is fontos, talán ennek hatására mások is belefognak.”

Mátyás eredetileg arra gondolt, hogy évente 100 ezer forintot áldoz erre a tevékenységre, de az árak változnak, azt mondja, idén csak a karók belekerülnek 75 ezerbe. Tavalyelőtt a falu pesti értelmisége összedobott neki 90 ezer forintot, ami nagy segítség volt, idén pedig az itteni komolyzenészek csináltak egy estet, aminek a bevételét a faültetés javára ajánlották fel. „A fenntartás, a gondozás, a locsolás, a növényvédelem, a következő évi fáknak gödröt ásni, a földcsere mind sok idő és pénz. Van egy kisteherautóm, amire egy egyköbméteres tartályt fel tudok tenni és a patakból, ami itt folyik mellettünk, beleszivattyúzom a vizet. Kiviszem a fáimhoz és egy slaggal egyesével végig megyek. Mindegyikhez letettem négy darab ötliteres tartályt, ezeket megfúrtam, sóderágyat raktam az aljába, hogy ne egyből szökjön ki a víz, és az a feladatom, hogy megtöltögessem a tartályokat. Így vészelték át viszonylag jól ezt a szárazságot is.”

Eddig jórészt természetvédelmi területen ültetett, ám az út menti telkek magánterületnek minősülnek, és Mátyásnak jól jönne a segítség, tárgyalni a gazdákkal, hogy tudja folytatni a munkát. Ne történjen meg ismét, ami évekkel ezelőtt! Próbált már velük beszélni, de egyelőre eredmény nélkül. A gazdák ugyanis arra hivatkoznak, hogy nem kapják meg a területalapú támogatást, ha a legelőjükre fát ültetnek. Ez a magyarázat azonban sántít, hiszen a legelő nem szűnne meg egy sor fától. „Lassan elérem a magánterületi részt, talán két évem van, aztán akadályba fogok ütközni… Öregszem is, nem látom, lesz-e, aki folytatja a munkát, igaz, úgy vagyok vele, hogy majd megoldódik. Nem adom fel persze, és ha nem tudom én megoldani, majd megoldja az idő.”